Haldokló bolgolásom eddigi tanulsága, hogy le kell írni mindent a pillanat impressziójában, különben odavesznek a felindult gondolatok.
Ez most ilyen lesz, friss olvasásélmény a Harry Potter könyvek hetedik, befejező részéről. (Bár az elején gondolkodtam, hogy hogy jövök én ahhoz hogy könyvkritikát írjak, de ezen szerencsésen túlléptem. Ez mégiscsak egy napló, ide bármi jöhet.)
Kezdetek. Nyilván olvastam az előző hat könyvet is, az első négyet még középiskolás koromban. (Karácsonyi/születésnapi ajándékba vettem őket a hugomnak, majd én is szépen lenyúltam olvasásra.) Akkor nagyon magávalragadott ez a mesevilág, azt gondoltam, ez gyermekkorom egyik utolsó olyan pillanata, amikor még nagy átéléssel olvashatok efféle könyveket.
Az első négy rész kalszsikusan jó. Folyamatosan vezetnek be a törénetbe, az adott világba, egy-egy újabb részletét kifejtve az olvasó előtt. A következő két rész viszont lineáris lejtmenet volt nálam. Kevesebb újdonság, laposabb sztori', önismétlés. Külnösen a hatodik részen éreztem hogy kifulladt a dolog, mind ötletben, mind terjedelemben.
Árnyalja a képet, hogy olvasásélményemben itt már közrejátszott az első (talán az első kettő) Harry Potter film moziban való kijövetele. Ahogy A Gyűrűk Uránál, itt is zavaró volt hogy bizonyos dolgokat, tájakat, szereplőket egyáltalán nem olyannak képzeltem el, mint az a filmbéli megvalósításon elém tárult. Ráadásul ezután olvasás közben sem tudtam elvonatkoztatni a színészek arcvonásaitól.
Ilyen előzmények után, nem nagy várakozásokkal mentem neki a hetedik résznek.
Rowling ebben a könyvben is a már meglévő anyagból dolgozik. A címadó halál ereklyéit és néhány krimibe illő fordulatot leszámítva, az eddig megismert szereplőkkel, varázslatokkal, varázstárgyakkal, mágikus lényekkel találkozhatunk. Mindezt nem rovom fel, hisz' ez egy hétrészes sorozat befejező epizódja. Sommája az előző hat könyvnek, ahogy annak lennie kell, benne az elmaradhatataln nagy, végső összecsapással.
A megszokottaknál gyakoribbak a korábbi epizódokra való visszautalások. Ezek egyfajta nosztalgiával hatják át a történetet. Az túl nagy szó lenne hogy így válik egyetemessé, viszont ezáltal keletkezik (a nosztalgiára különben is fogékony, szentmentális olvasóban) egy olyan hangulata az egésznek, amitől az ember elkezdi sajnálni hogy előbb vagy utóbb vége kell hogy szakadjon a történet; elmereng a régi szép időkön, amikor korábban olvasta a könyvet.
Mondhatnánk hogy a szerző jól kiaknázta a befejező epizódban rejlő lehetőségeket. A történet végig izgalmas, az utolsó fejezetet leszámítva kerek, egész. A korábbi részekben is alkalmazott, folytatásos sorozatokra jellemző, fejezetvégi izgalomfelkeltés most is jól működik; gyakorlatilag alig lehet letenni a könyvet.
Szintén jók, a korábbiakban szintén, bár most sokkal nagyobb számban alkalmazott, teátrális, filmes pillanatokra emlékeztető jelenetek. Rámgyakorolt hatásában biztosan nagy szerepe van, hogy ahhoz a generációhoz sorolhatom magam, amelyik kiskorában video és mesefilmeken nőlt fel.
A sztoriba' nem szándékozom belemenni, természetesen "legyőzi a jó a rosszot, a tiszta szív a gonosszot! Mindég ezután es." És itt el is érkeztünnk a történet mondanivalójához. Mai világunkban lehet hogy elcsépelődtek, elkoptak már az olyan szavak, mint a szeretet, hűség, ártatlanság, stb., ettől függetlenül, időnként igenis le kell tenni melléjük a pontot. Különösen ha egy főképp a gyerekek számára íródott mesekönyvről van szó, fontos emberi alapértékek elsajátításában jótékony szerepet játszhat. De akár bizonyos tradiíciók?, helyhezkötődés szempontjából is, hiszen ez az egész mese alapvetően az európai monda és fantáziavilágon alapszik.
Amivel kapcsolatban kívánnivalóm maradt, az a könyv vége. Természetesen nem könnyű/nem lehet minden történetnek olyan szép befejezést lejteni, mint A Gyűrűk Urának volt, ennek ellenére óriási a hiányérzet a végső összecsapást követő snitt után. Szívesen hallgatná még az ember egy kicsivel tovább (és tovább), ahhelyett hogy pár oldalon elolvashatjuk, mi lesz 19 évvel később. Hogy itt jó szerzőnk a hollywoodi filmes befejezéseket másolja-e csupán, vagy későbbi anyagi megfontolások állnak a dolog mögött (vagy mindez egyben a kettő), nem tudható; de szó nélkül sem lehet elmenni a dolog mögött.
Különben minden elismerésem Rowlingé, egyrészt mert sikerült egy generáció ifjúságát visszacsábítani az olvasásra. Másrészt pedig, nyakig a felnőttéválásban (, vagy talán már túl is azon), közel egy hétig sikerült újra gyereknek éreznem megam, és ez nem semmi ám!
Ez most ilyen lesz, friss olvasásélmény a Harry Potter könyvek hetedik, befejező részéről. (Bár az elején gondolkodtam, hogy hogy jövök én ahhoz hogy könyvkritikát írjak, de ezen szerencsésen túlléptem. Ez mégiscsak egy napló, ide bármi jöhet.)
Kezdetek. Nyilván olvastam az előző hat könyvet is, az első négyet még középiskolás koromban. (Karácsonyi/születésnapi ajándékba vettem őket a hugomnak, majd én is szépen lenyúltam olvasásra.) Akkor nagyon magávalragadott ez a mesevilág, azt gondoltam, ez gyermekkorom egyik utolsó olyan pillanata, amikor még nagy átéléssel olvashatok efféle könyveket.
Az első négy rész kalszsikusan jó. Folyamatosan vezetnek be a törénetbe, az adott világba, egy-egy újabb részletét kifejtve az olvasó előtt. A következő két rész viszont lineáris lejtmenet volt nálam. Kevesebb újdonság, laposabb sztori', önismétlés. Külnösen a hatodik részen éreztem hogy kifulladt a dolog, mind ötletben, mind terjedelemben.
Árnyalja a képet, hogy olvasásélményemben itt már közrejátszott az első (talán az első kettő) Harry Potter film moziban való kijövetele. Ahogy A Gyűrűk Uránál, itt is zavaró volt hogy bizonyos dolgokat, tájakat, szereplőket egyáltalán nem olyannak képzeltem el, mint az a filmbéli megvalósításon elém tárult. Ráadásul ezután olvasás közben sem tudtam elvonatkoztatni a színészek arcvonásaitól.
Ilyen előzmények után, nem nagy várakozásokkal mentem neki a hetedik résznek.
Rowling ebben a könyvben is a már meglévő anyagból dolgozik. A címadó halál ereklyéit és néhány krimibe illő fordulatot leszámítva, az eddig megismert szereplőkkel, varázslatokkal, varázstárgyakkal, mágikus lényekkel találkozhatunk. Mindezt nem rovom fel, hisz' ez egy hétrészes sorozat befejező epizódja. Sommája az előző hat könyvnek, ahogy annak lennie kell, benne az elmaradhatataln nagy, végső összecsapással.A megszokottaknál gyakoribbak a korábbi epizódokra való visszautalások. Ezek egyfajta nosztalgiával hatják át a történetet. Az túl nagy szó lenne hogy így válik egyetemessé, viszont ezáltal keletkezik (a nosztalgiára különben is fogékony, szentmentális olvasóban) egy olyan hangulata az egésznek, amitől az ember elkezdi sajnálni hogy előbb vagy utóbb vége kell hogy szakadjon a történet; elmereng a régi szép időkön, amikor korábban olvasta a könyvet.
Mondhatnánk hogy a szerző jól kiaknázta a befejező epizódban rejlő lehetőségeket. A történet végig izgalmas, az utolsó fejezetet leszámítva kerek, egész. A korábbi részekben is alkalmazott, folytatásos sorozatokra jellemző, fejezetvégi izgalomfelkeltés most is jól működik; gyakorlatilag alig lehet letenni a könyvet.
Szintén jók, a korábbiakban szintén, bár most sokkal nagyobb számban alkalmazott, teátrális, filmes pillanatokra emlékeztető jelenetek. Rámgyakorolt hatásában biztosan nagy szerepe van, hogy ahhoz a generációhoz sorolhatom magam, amelyik kiskorában video és mesefilmeken nőlt fel.
A sztoriba' nem szándékozom belemenni, természetesen "legyőzi a jó a rosszot, a tiszta szív a gonosszot! Mindég ezután es." És itt el is érkeztünnk a történet mondanivalójához. Mai világunkban lehet hogy elcsépelődtek, elkoptak már az olyan szavak, mint a szeretet, hűség, ártatlanság, stb., ettől függetlenül, időnként igenis le kell tenni melléjük a pontot. Különösen ha egy főképp a gyerekek számára íródott mesekönyvről van szó, fontos emberi alapértékek elsajátításában jótékony szerepet játszhat. De akár bizonyos tradiíciók?, helyhezkötődés szempontjából is, hiszen ez az egész mese alapvetően az európai monda és fantáziavilágon alapszik.
Amivel kapcsolatban kívánnivalóm maradt, az a könyv vége. Természetesen nem könnyű/nem lehet minden történetnek olyan szép befejezést lejteni, mint A Gyűrűk Urának volt, ennek ellenére óriási a hiányérzet a végső összecsapást követő snitt után. Szívesen hallgatná még az ember egy kicsivel tovább (és tovább), ahhelyett hogy pár oldalon elolvashatjuk, mi lesz 19 évvel később. Hogy itt jó szerzőnk a hollywoodi filmes befejezéseket másolja-e csupán, vagy későbbi anyagi megfontolások állnak a dolog mögött (vagy mindez egyben a kettő), nem tudható; de szó nélkül sem lehet elmenni a dolog mögött.
Különben minden elismerésem Rowlingé, egyrészt mert sikerült egy generáció ifjúságát visszacsábítani az olvasásra. Másrészt pedig, nyakig a felnőttéválásban (, vagy talán már túl is azon), közel egy hétig sikerült újra gyereknek éreznem megam, és ez nem semmi ám!
Utolsó kommentek