Kezdem elhinni, hogy a 80-as évek összes szintipop csapata tényleg buzernyák volt. Mindemellett elkezdtem kicsit kiábrándulni is. Az aktuális telitalálat a Bronski Beat:
Ugye milyen szépek.
Különben ez a zene, illetőleg egyetlen valamirevaló albumuk a The Age of Consent teljesen hallgatható is lenne, ha nem kellene benne végig Jimmy Somerville (a kis kékfelsős vörös) tenorbuzi nyivákolását hallgatni. A Why? című nyitószámban mondjuk még nem hatalmasodik úgy el a dolog, ott csak szimplán úgy énekel, mint két évvel korábban a Yazoos Alison Moyet. Annál inkább lesz elviselhetetlen az Ain't Necessarily So (most látom csak, hogy ez egy Gershwin feldolgozás). Pedig milyen jó kis jazz-fúzió ez a szám; gospel vokál, klarinét, utóbbi miatt jön is a párhuzam az English Man in New York-kal. Hamisítatlan 80's pop hangzású az egész lemez no', és ez egyaránt igaz a szintikre és az effektekre is. A legismertebb és legsikeresebb daluk valószínűleg az első kislemezükön kijött Smalltown Boy, történet egy kisvárosi buzigyerekről, akit elzavartak a szülei otthonról. Milyen szörnyű. Említésre méltó szám még az albumon a Junk (egyben személyes kedvenc)(tudat alatt is nyilván a méylebb énekhang és a nem annyira gay téma miatt), valamint a diszkókirálynő Donna Summer I Feel Love-jának feldolgozása, ami aztán már tényleg nagyon de nagyon buzis.
Utolsó kommentek